Két lábbal két világban

New York-i tudósítója volt a Magyar Televíziónak, híradózott, időnként panorámázik, a külpolitika aktuális eseményei mellett ma már mégis inkább a kulturális élet híreit tálalja. Kellemes a teázás Bombera Krisztinával délután ötkor. Kellemes, mert az egyénisége is az. Komoly, megalapozott tudású, széles látókörű nő, aki sem a felkészültségével, sem nőiségének szemmel látható arzenáljával nem kérkedik. Bölcsészként végzett Budapesten, de tanult Angliában és az Egyesült Államokban is. A legtöbbet azonban a szüleitől, és ezt büszkén hangoztatja.

„Én otthon mindig azt hallottam: nagyon kevés igazán fontos dolog van az életben, azokból viszont soha ne engedjen az ember. Én azt szoktam meg, hogy soha nem papolunk a másiknak, még ha az a gyerekünk is, hanem a saját életünkkel bizonyítunk. Én a szüleimet mindig becsültem, és becsülöm ma is. Az ő példájukat akarom követni. Nem kell örökké magyarázkodni. A vizet prédikál, bort iszik jelenségnél jobban amúgy sem taszít semmi. Vagy valami vagy, ami igaz, vagy nem vagy az. De akkor ez úgyis kiderül. Úgy gondolom, szerencsés ember, aki maga szabhatja meg a saját határait és a maga elveit, méltóságát; de ha ezt megteheti, akkor legyen hű önmagához, és tartsa be. Nekem lázadoznom sem volt mi ellen otthon. Az én szüleim vagányabbak voltak, mint a legtöbb barátom. Ha valami nagyon rendhagyó dolgot akartam csinálni, akkor azt a leghamarabb a szüleimmel tudtam megtenni. Ugyanakkor tőlük tanultam meg azt is, hogy a beteget nem hagyjuk el, a szegényt nem fosztjuk ki, a másikat nem lopjuk meg, és segítünk annak, aki segítségre szorul. Ezek az igazán fontos dolgok az életben. Nem bántani, nem megalázni, hanem szeretni.”

Amerikának többféle arcát ismeri. Élt Kaliforniában, Iowában és legutóbb, tudósítóként két és fél évig New Yorkban.

„Los Angelesbe tizennyolc évesen kerültem ki egy családhoz, ahol az egyik szülő magyar származású volt. Én vigyáztam a gyerekekre, zongorázni tanítottam őket, és korrepetáltam nekik. Iowában egy évig egyetemre jártam. Az teljesen más világ, mint Kalifornia vagy a New York-i közeg. A parti államok kozmopolitábbak, urbánusabbak és liberálisabbak. Az sokkal nyitottabb világ, mint Amerika középső része. Egy politikai műsorban egyébként sokkal otthonosabban érzem magam, mint például a Teadélutánban. Kultúrára, művészetre nekem eddig csak műkedvelő magánemberként volt időm, nem pedig olyan mélységben, mint ahogy azt egy kulturális műsor megkívánja tőlem. Úgyhogy én minden éjszaka tisztességgel kezdem a nulláról, és ott ülök a számítógép előtt. Az a típus vagyok én is, mint a szakmám legtöbb képviselője. A legjobbat, a legtöbbet vagy legalábbis a legnagyobb rezgésszámot próbálom kihozni magamból.

New York, 2001. szeptember 11. Sokan és sok helyen kérdezték már erről, hiszen ott volt, közelről látta a pusztulást. Csak a folyó és a lezárt híd választotta el a két toronytól.

„Brooklynban, a folyó túloldalán voltam, amikor a tragédia történt, és én is azt hittem, mint mindenki a világon, hogy valami megrendezett dolog, amit lát. Egy tévés barátnőm hívott, hogy „azonnal gyere forgatni!”. Ő akkor terhes volt, nekem még nem volt gyerekem. Ellentétes irányú lélektani játék, ami bennünk zajlott. Ő az események után a férjével együtt Magyarországra költözött, mert azt mondta, nem akarja a gyerekét ott nevelni. Én pedig azt láttam, hogy szívvel és emberi méltósággal mennyire vagyunk képesek kilépni magunkból, túllépni a saját önzésünkön egy másik emberért vagy egy egész közösségért. Amíg az amerikai barátnőm azonnal döntött, hogy elhagyja a várost, addig én a férjemnek azt mondtam, szeretnék egyszer a gyerekeinkkel New Yorkban élni. Szeretném, ha látnák, hogyan kell nagy bajban összefogni, emberhez méltóan viselkedni. Engem erre tanított meg szeptember 11-e. A sűrű portól egyébként semmit sem láttam Brooklynban, de mert a hidakat felnyitották, siettem a helyszínre. Nagyon érdekes: érzelmileg és szellemileg a legjobbat hozta ki belőlem a látvány. Rájöttem, hogy minden nap úgy kell élni, mintha az az utolsó volna, és azzal a méltósággal, hogy tudd, mi a fontos, és mi nem. És akkor határoztam el azt is, hogy semmi más nem érdekel, csak hogy gyerekeim legyenek. Nem vagyok vallásos, nem tudok másban megkapaszkodni, csupán az emberi méltóságban. A végén ugyanis semmi másod nem marad, csak az, hogy ha nagy baj van, hogyan viselkedsz. Nekem az a nap igazi élet-halál katarzis volt. Sokan azt mondták: nem akarnak erre a világra gyereket hozni, hiszen nem vagyunk biztonságban, öljük és pusztítjuk egymást, a terrorizmus eddig nem ismert formájával kell szembenézni. Ez mind igaz, racionálisan én is belátom, valóban feltehetjük a kérdést, hogy erre a világra?! De akkor hova, ha nem ide?”

Érdekel, tesz-e különbséget „itt” és „ott” között. Nem okoz-e feszültséget benne, ha hosszabb kint tartózkodás után hazajön. Hogy hol áll meg a mérleg két serpenyője.

„Soha nem játszom el, hogy messziről jött ember vagyok. Nem érzem magam itthon külföldinek, sosem adom a New York-it. Nem gondolom azt, hogy úgy kellene tennem, mint akinek volt egy jobb élete. Az olyan felszínes dolgok, amelyek másoknak fontosak lehetnek, hogy ott több pénze lehet az embernek, vagy hogy hírességeket ismerhet meg, engem a legkevésbé sem érdekelnek. Ami viszont igen, amit fontosnak tartok az amerikai közegből, azt hazahozom, mert úgy érzem, nekem itt van dolgom, hiszen ide születtem. És a férjem is ezt vallja, aki filozófus. Nincs annál szebb feladat, mint értékeket közvetíteni. Nem hiszek a bezártságban, abban, hogy mi jobbak vagyunk, mint mások, nincs olyan, hogy itt jobb, vagy ott jobb. Amerika nagyon messze van a tökéletes országtól, de sokat javulnak a dolgok. Mikor lesz nekünk cigány miniszterelnökünk? Barack Obama személyében olyan politikus sztárja lett az Egyesült Államoknak, akinek nem érdekes a színe. Különben én sosem hivalkodtam kint a magyarságommal, nem mondtam el naponta hatszor, hogy honnan jöttem, nem is bugyoláltam magam piros-fehér-zöld zászlóba soha, de amikor itthoni írók és művészek jöttek ki New Yorkba, akkor nagyon jó volt magyarnak lenni. Spiró György előtt én tényleg fejet hajtottam, pedig csak annyi közöm van hozzá, hogy egy nyelvet beszélünk, és hogy a Fogság című regény a kedvencem lett.”

Nagyon fent vagy nagyon lent – érzelmi állapotát így jellemzi ma is. Némi változást persze tapasztal magán, főleg amióta anya lett. Márk hat-, Nóra négyéves. A középutat értük, miattuk is meg kell találnia.

„Nehéz kibújni a bőrömből, mert még ma is olyan izgulós kislány vagyok. Régebben, nagy versmondó koromban a legsötétebb verseket imádtam. Szinte remegtem a láztól, amikor például József Attilától az Iszonyt mondtam. Mire a végére értem, 38 fokos lázam volt. Tíz perc kellett, hogy megnyugodjak. Nagyon fel tudom hergelni magam. Ma már persze, anyaként, nem engedhetem meg magamnak, hogy ráérősen lubickoljak a sötét mélyben. Normálisan kezelem a kilengéseimet. Két gyerek mellett van egy napi rutin, amit be kell tartani. Ami számomra is érdekes: azon túl, hogy minden ide köti őket, itt születtek, itt vannak az imádott nagyszüleik, itt a lakás, amelyben nőnek, igazi világpolgárok lettek. A férjem kint végzett New Yorkban, de a munkája őt is ide köti. A gyerekeink kétnyelvűek, két világ nyelvi eszköztára az övék. Velünk még egy ideig angolul beszélnek, de a magyarjuk is hibátlan. Ez így együtt nekem óriási ajándék.”

Hogy szakmailag, a New York-i munkái közül melyikre a legbüszkébb? A választási kampány egész folyamatára. Hogy találkozhatott az amerikai politika kulcsfiguráival, hogy beszélhetett a Fehér Ház legfontosabb uraival.

„Egyszer Obama közelébe is eljutottam. Interjút nem készíthettem vele. Nem volt rá lehetőség. Tisztában voltam a helyzettel. Más dolog itthon valamilyen szinten ismert újságírónak lenni, és egészen más az Egyesült Államokban egy óriási nagy senkinek lenni egy pici országból. Nagy szerencsém, hogy nem veszem magam túl komolyan. Én itthon sem gondolom, hogy fontos vagyok, de Amerikában sem hittem, hogy senki vagyok. Így aztán lehetek bármilyen közegben, jól viselem ezeket a helyzeteket. Obamába egyébként véletlenül botlottam bele. Megtudtam, hogy »váratlanul« civilekkel találkozik egy játszótéren, a csúszda és a hinta között, egy padon. Így is történt. Jött az egész világsajtó, csak páran előbb értünk oda, mint a többiek. Kérdezni nem lehetett, a testőrök nagyon figyeltek. Ezzel együtt nagy élmény volt, amit ott megélhettem. És ez is tovább sarkall, hogy tanuljak, továbbfejlődjek. Szeretnék boldog lenni abban, amit hoz a sorsom. Főzni nem tudok, abban fejlődni sem nagyon tudok. Az anyukám és az anyósom nagyon nagy szakácsnők. Ők minden jóval ellátnak bennünket. Még csak specialitásom sincs. A kenőkkel megbirkózom, és a húst is meg tudom fordítani, azon túl viszont nincs nagyon tovább. De erre is azt mondom: vannak sokkal fontosabb dolgok is az életben.”

Szöveg Szabó G. László

Kép Kleb Attila

Vasárnap www.vasarnap.com

www.eskuvo.sk – esküvő határok nélkül

www.TOPsvadba.sk - szlovák nyelvű esküvői portálunk ( svadba = esküvő )

2011-05-06